Bortípus vs. sokszínűség 1. rész

Melyikből épülhet borvidéki márka?

A modern kori, rendszerváltást követő évtizedekben szinte valamennyi hazai borvidéken dolgozó borász előtt kinyílt a világ, és olyan szőlőfajtákkal kezdhetett foglalkozni, amelyek a leginkább megfeleltek személyes szakmai elképzeléseinek és/vagy piaci várakozásainak. Az olyan szőlőfajták, mint a chardonnay, a cabernet sauvignon, a merlot, majd a pinot noir, a syrah és a rajnai rizling mára országosan elterjedtté és megszokottá váltak.

Míg a 90-es években és a következő évtized első felében a világfajták nemzetközi divathullámát követve itthon is előbb Bordeaux, Burgundia, majd a Rhône és Németország jelentette a viszonyítási pontot, addig az utóbbi tíz évben a figyelem sok magyar borvidék esetében a saját út megtalálására irányult.

Sajnos/szerencsére az ültetvények a szőlőnövények – például a gabonától eltérő – életciklusából fakadóan sem tudtak olyan gyors ütemben alkalmazkodni ezekhez a változásokhoz, ahogyan azok a divathullámokat kedvelő top fogyasztói piacon lezajlottak. Az utóbbi egy évtized pedig új fordulatot hozott, amely ez alkalommal nem egy újabb francia borvidék stílusának és szőlőfajtáinak megidézését eredményezte, hanem a helyi értékek felfedezését.

Identitáskeresés

Több hazai borvidék elindult azon az úton, amely önmaga megfogalmazásához vezetett. Ezen folyamat viszonylag korai stádiumában sok törekvés szembesült azzal a problémával, hogy a legtöbb borvidéken egy széles körű fajtaszortiment áll rendelkezésre, és az egyes termelők más-más borokban, bortípusokban látják a borvidék jövőjét. Azóta látjuk, hogy ez a pont, és hogy innen merre folytatódott az út, kritikus jelentőséggel bír, hiszen míg bizonyos termőterületen dolgozók úgy döntöttek, hogy itt megállnak, és a sokszínűség kommunikációja mellett teszik le a voksot, addig mások határozott irányt jelöltek ki, és azon az úton indultak el.

Ez utóbbi megoldás sokféle formát ölthetett. Az Egri borvidék például nem távolodott el teljes mértékben a széles szőlőfajta-kínálattól azáltal, hogy az egri bikavér és az egri csillag mellett tette le a voksát. Mindkét borházasítás esetében ugyanakkor jelentős, főként rendezvényalapú marketingaktivitást vonultat fel.

A Szekszárdi borvidék már átmenetet mutat a fajtaborok jelentette stratégia felé, hiszen a szekszárdi bikavér mellett itt már a kadarka és a kékfrankos számít kiemelt fajtának. A Villányi borvidék és a Csopaki Kódex mögött álló borászközösség pedig a regionális karakter meghatározása érdekében egy szőlőfajta, a cabernet franc, illetve az olaszrizling kiemelésében látják a cél elérését szolgáló leghatékonyabb eszközt.

Kétségtelen, hogy a hasonló preferenciák meghatározása számtalan konfliktust jelent, és ebből fakadóan kompromisszumot, valamint az egyéni érdekekről való lemondást igényel. Miért van mégis szükség rá?

Cikkünk következő részében választ kaphat a kérdésre.

Tóth Adrienn